A 898. évi kémszemle és a 899. évi olasz hadjárat.
Mihelyt Árpád a Száva-Dráva és a Kárpátok övezte új hon elfoglalását és megszállását biztosítottnak tekinthette, hadaink egy részét a 898. év őszén puhatolódzás és kémlelés végett a gazdag Itália földje felé indította el. Ez a portyázó különítmény a Brentáig nyomult előre s itt felütvén nemez-sátrait, fürkésző csapatokat küldött ki a Po menti síkságra, melyek a számukra kijelölt területeken 3 napig körüljárván, személyesen szerzett benyomásaikról és tapasztalataikról beszámoltak. Ennek megtörténte után az egész had visszatért Magyarországba s annak parancsnoka eljárásának eredményéről Liutprand szerint a következő jelentéssel számolt be: "Itália sürün lakott földjét egy oldalról hatalmas hegység, más oldalról az Adriai tenger övezi. Hogy gyönge vagy erős-e népe, azt nem tudjuk, de számra nézve töméntelen; városai számosak és erősek. Kis erővel nem ajánlatos támadást intézni. Háborúba hajt minket a diadalba vetett bizalom, vitézségünk, haditudományunk és a kincsek után való vágyódásunk, amelyekből annyi van itt, hogy az egész világon annyit nem láttunk, de nem is reméltük, hogy annyit láthassunk. Úgy sem hosszú az út - rövid tíz nap, vagy még ennél is kevesebb - térjünk tehát vissza népünk egész erejével".
Úgy is történt. A magyarság a rákövetkező telet fegyvergyártással és az ifjak gyakorlásával tölti, … és 899 március elején mintegy 5000 válogatott magyar lovas, … indult el a mult évről már ismert úton, vagyis a Muraközön, a Dráva, Száva, majd a Laibach és a Wippach völgyén át Itáliába. Itt a megerősített Aquileát kikerülve, Trevisonak vett irányt, honnan egy oszlop a tengermellék és a Pó átjárók biztosítására és szemmeltartására különíttetett ki, a főerő pedig az erősen megerősített Verona mellőzésével Vicenza Brescián (Brixia) át úgyszólván ellenállás nélkül a Ticinoig, majd azon is átkelve, Milano Pavia vonaláig jutott. Az Adige mellől a főerő kisebb portyázó csoportokra oszolva, egész Lombardiát árasztotta el, Bresciát, Milanót és Paviát erősen megsarcolván, Bergamot pedig teljesen feldulván. Különösen jó fogásuk volt Vercelliben, ahol annak püspöke, Liutward, megmérhetetlen kincsek felett rendelkezett. A magyarok jövetelének hírére Liutward roppant kincseivel menekülni készült, de a magyarok június 24-én utólérték, elfogták, megölték és kincseit mind elrabolták.
A fallal körülvett vagy másként megerősített városok még elég jól jártak, de a szétszórt telepeken gazdálkodást folytató falusiak közül csak azok menekültek meg, akik idejekorán városokba, monostorokba, vagy az Alpok és Apenninek hegyes, erdős vidékeire menekültek. Akik ezt nem tették és védekezni próbáltak, azok házait a magyarok felgyújtották, legtöbbjüket leöldösték, a munkabírókat rabszíjra fuzték és ha értük váltságdíjat nem kaptak, ló mellé kötve, magukkal vitték táborukba. Így ment ez nyár elejétol szeptember közepéig, minden ellenállás nélkül, egész Felso-Itáliában.
A magyarok rajtaütésszeru megjelenése, villámgyors tovaszáguldozása és tuzzel-vassal való pusztítása egész Felső-Itáliában iszonyú félelmet idézett elő. Maga I. Berengár, Itália királya is nagy ámulattal fogadta a híreket országa északi részének pusztulásáról, amelyek annyira meglepték, hogy kezdetben fejét vesztve, azt sem tudta, mihez fogjon. Késobb elso ijedtségébol fölocsudva, intézkedéseket tett megfelelo hadak gyüjtésére, de ez nem könnyen ment, mert csak augusztus végére sikerült neki a kello haderot összetoboroznia, amelynek létszámát a források 15.000 fore, tehát éppen háromszor akkorára teszik, mint amino a magyaroknak Itáliában portyázó összes hadereje volt.
A magyarok e nagyszámú sereg gyülekezéséről hírt vevén, szeptember közepe táján elhatározták, hogy az összecsapás elől kitérve, északkelet felé megkezdik a visszavonulást, remélve, hogy útközben a zsákmányszerzés céljából szerteszét barangoló különítményeket is bevonhatják, aminek jelzése és tudtuladása céljából a visszavonuló seregoszlop éjente nagy tüzeket rakott.
Ily körülmények között Berengár szeptember 18-ika körül a Pón ellenállás nélkül átkelvén, serege egy részével gyorsan a visszavonulók után iramodott és az Adda (Addus) folyónál utol is érte oket, amelyen a sereg zöme ép akkor usztatott át. Berengár a kedvezo helyzetet kihasználandó, nagy vehemenciával vetette magát rá kéznél levo csapataival a magyarok hátát védo csapatokra s azokat a foeronek még csak átkelofélben lévo részeivel együtt a folyóba szorította. Nem csoda tehát, hogy a magyarok a folyón való átkelést már csak jelentékeny veszteségek árán hajthatták végre. Ily körülmények között és mivel már a folyó keleti partján is felbukkantak az olasz lovasok, a magyarok állítólag annyira elcsüggedtek, hogy követek útján azt üzenték Berengárnak, hogy hajlandók minden zsákmányukat visszaadni, ha az bántatlanul hazaengedi oket. Ámde Berengár most már a magyarok teljes megsemmisítésére számítván, ajánlatukat nem fogadta el s így nem maradt más hátra, mint hogy azok a visszavonulást lehetoleg nagyobb összeütközések és harcok mellozésével minél gyorsabb tempóban folytassák. Az Oglion, Chiesen és a Mincion sikerült is szerencsésen átvergodniök, de Verona tájékán, ahol a velencei portyázó különítmény is csatlakozott a fosereghez, Berengár elocsapatjai újból utólérték a magyarok utóvédjét, mibol összeütközés támadt, melyben a magyarok lettek a gyoztesek, de tekintve, hogy a túleros olasz foero is közel volt már, a magyaroknak hamar félbe kellett szakítaniok az ütközetet, hogy még idejekorán elkerüljék a rájuk nézve nem sok reménnyel kecsegteto összeütközést. Az ekként újból egyesült magyar haderok gyors nyargalással szeptember 24-én háborgatás nélkül el is érték a Brentát, át is keltek rajta, de akkor már, kivált a legtávolabbról jövok, annyira ki voltak merülve, hogy hosszabb idore meg kellett állaniok.
Az olaszok, amennyire bírták, mindig a magyarok nyomában jártak, miért is ezek, hogy időt nyerjenek, újra békealkudozásra fogták a dolgot. Liutprand szerint ez alkalommal már azt üzenték Berengárnak, hogy nemcsak minden zsákmányukat, foglyukat, felesleges fegyverüket és lovukat - emberenként csak egyet tartva meg, hogy hazamehessenek - átadják, hanem szentül ígérik, hogy soha többé Itália földjére nem lépnek s erre készek gyermekeiket is túszokul adni. De az elbizakodott és vérszemet kapott olaszok ezt az ajánlatot sem fogadták el, állítólag azt adván feleletül: "A magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál, akiktől nem fogadhatják el azt ajándékképpen, ami már úgyis az övék". E tárgyalások közben, miután az olasz sereg is fáradt volt, ez is letelepedett a Brenta jobbpartján s a lovakat pányvára kötve, etetéshez és étkezéshez látott, a biztonsági szolgálattal a "döglött kutyákkal szemben" nem sokat, illetve semmit sem törődvén.
Az elutasító válasz nagyon felbőszítette a magyar vezéreket s így haditanácsot tartva, elhatározták, hogy halálraszántan, bátran nekimennek az ellenségnek, mert ha már veszniök kell, akkor legalább vitéz módjára haljanak meg. Ezt az elhatározást hamar tett is követte, mert rögtön lóra pattanva és csatasorba állva, habozás nélkül átkeltek a sekély Brentán.
Az átkelés valószínűleg több csoportban történt, mert az azt követő támadás kettős átkarolás és megkerülés formájában hajtatott végre. Úgy a folyón való átkelés, mint a támadás, úgy látszik, teljesen észrevétlenül mehetett végbe, mert a krónikások leírása szerint a magyar arccsoport nyilzápora "sok olasznak torkára forrasztotta a betevő falatot". Nemsokára ezután a rohamra induló csoport hátborzongató "huj-huj!" csatakiáltással vetette rá magát a védtelen táborra, annak soraiban rettenetes mészárlást vivén véghez. Még nagyobb lett az öldöklés, amidőn nemsokára a magyar szárnyhadak az olasz sereget két oldalról körülfogták, tetőpontját pedig akkor érte el a katasztrófa, amindőn a megkerülő csoport is a harc színhelyére érkezvén, az olaszok hátába került s a harcot végérvényesen eldöntötte.
Ilyenformán a minden oldalról körülfogott tábor nem sokáig állhatott ellen. A gyalogság ijedten kapkodott fegyvereihez, a lovasság pedig lovait kereste, de ezek nagy részére a magyar szárnyhadak tették rá a kezüket. A nagy fejetlenség és rémület közepette tervszerű védekezésről szó sem lehetett. Sok püspök és gróf, aki csapata élén ellentállást kísérelt meg, azzal együtt hullott el. A nagy zürzavarban Berengár is teljesen elveszté fejét, de neki csapatjainak egy kis töredékével mégis sikerült megmenekülnie.
A megfutamodókat a magyarok erélyesen üldözték és csakhamar teljesen széjjelszórták. A megmaradt foszlányok az erődített városokban kerestek menedéket, de nyilt csatára többé nem voltak kaphatók. Maga Berengár a Pó vizén át az Apenninek bércei között keresett és talált menedéket.
A csatát ilyen szépen megnyervén, a magyarok most már a remek győzelem kiaknázásához fogtak. Ismét kisebb csoportokra oszolva, újból elárasztották nemcsak Lombardiát, hanem a Pón is átkelve, az attól délre az Apenninekig terjedő vidéket, Parma és Modena tartományait is feldúlták, miközben még a legtöbb erődített város és kolostor sem kerülte ki sorsát, bár ezeket a magyarok száguldozásaik alkalmával rendszerint kerülték. … Egészen 900 tavaszáig, tehát egy teljes évig tartott ez a rettenetes pusztítás, míg végre Berengár kezesek és bő ajándékok révén rá tudta a magyarokat venni, hogy végleg kimerült országát elhagyják.
Berengárral megegyezvén, a magyar had rengeteg zsákmánnyal és kincsekkel megrakodva, ugyanazon úton tért vissza, amerre jött.
Ami magát Berengárt, mint hadvezért illeti, arra nézve Liutprand és a többi krónikások elég bő adatokat hagytak ránk. Ezek szerint Berengár kétségkívül igen bátor és vitéz ember volt, de nagyobb sereg vezetésére csak fogyatékos képességek felett rendelkezett. Ismerve a magyarok csekély létszámát, a rendelkezésre álló sereg nagy száma Berengárt a legnagyobb fokban elbizakodottá tette. Azonkívül állítólag még két fő gyengéje volt: a kéjvágy és az iszákosság.
921-ben Olaszországban találjuk a magyar hadak egy tekintélyes részét. Itt még mindig I. Berengár uralkodott, akit a pápa 915-ben római császárrá is koronázott. Ámde Észak-Olaszország nagyurai - Odelrich palotagróf, Lantbert milánói érsek, Gilbert gróf stb. - állandóan áskálódtak ellene s amidőn ezekhez még Berengár veje, Alberich (Adalbert) ivreai őrgróf is csatlakozott, a pártütők abban állapodtak meg, hogy a német II. Rudolfot, Felső-Burgundia királyát, hívják meg az olasz trónra.
Berengár szorultságában a magyarokhoz, mint szövetségeseihez fordult segítségért, akiknek egy jó erős hada, Dursák és Bogát vezérek alatt, hamarosan Verona alatt termett.
Mialatt a pártütők a Bresciától északra fekvő hegyes vidéken arról tanakodtak, hogy mikép is kellene Berengárral a legegyszerűbben végezni s mialatt az erre szükséges csapatokat maguk köré gyülekeztették, a magyar hadak, Berengár emberei által vezetve, rejtett utakon az összeesküvők hátába kerültek és oly hirtelenül és meglepőleg ütöttek rajtuk, hogy idejük sem maradt a fegyverkezésre. A támadt zürzavarban a magyarok sokat levágtak és sokat elfogtak. A halottak között volt többek között Odelrich palotagróf és Ulrich pfalzgróf is.
Alberich, Berengár hűtlen veje, amidőn látta, hogy kelepcébe került, fényes öltözékét ledobván, közembernek öltözködött át s amikor elfogták, közembernek hazudta magát, minek folytán barátai potom-áron válthatták ki. Giselbert (Gilbert) grófot ellenben a magyarok felismerték, jól elverték és félmeztelenül Berengár elé vezették, aki azonban, hogy tanuságot tegyen még ellenségeivel szemben is táplált nagylelkűségéről, szabadon bocsátotta megtévelyedett emberét.
Berengár ellenfeleinek leverése után a magyar had az Apennineken átkelve, továbbra is Olaszországban maradt és nem sokára egész Tusciát elpusztítván, a szerte kalandozó portyázó csapatok Róma, Nápoly előtt teremnek, február elején pedig már Dél-Olaszországban, Apuliában dúlnak és fosztogatnak, hogy aztán sok nőt és férfit magukkal cipelve, tömérdek zsákmánnyal térjenek vissza hazájukba.
A 924. évi lombard, burgundi és franciaországi hadjárat.
Észak-Olaszország főurai csak nem akartak nyugton maradni, s Berengár 924-ben újból kénytelen volt ellenük a magyarok segítségét igénybe venni, akiknek ekkor Árpád fia Tarhos és Bogát volt a vezérük.
Az összeesküvők főfészke ezúttal úgy látszik Lombardia akkori fővárosa, a gazdagság tekintetében Rómával vetekedő Pavia lehetett, mert az olasz földre érkezett magyar had dúlva és fosztogatva egyenesen Paviának vett irányt, s a körül tábort ütve, teljesen elzárta a várost a külvilágtól. Ebből az következik, hogy Szalárd hada számára nézve is elég tekintélyes lehetett.
Miután Pavia erős falakkal volt körülvéve, amelyeken várvívó eszközök híján rést ütni nem tudtak, a kiéheztetés pedig nagyon sokáig tartott volna, ennélfogva a magyar had vezérei azt határozták, hogy a várost tüzes nyilakkal felgyujtják. Ennek folytán Pavia, mint a krónika mondja, egy szerencsétlen pénteki napon, 924 március 24-én, 43 templomával és tömérdek kincsével együtt hatalmas tűzvész martaléka lett, amelyet a nagy szélvész miatt lokalizálni nem lehetett. A lakosság legnagyobb része a városban benszorult vercellii püspökkel együtt bennégett vagy megfulladt. Állítólag csak 200 ember maradt életben, akik a romok alól 8 vékányi ezüstöt kapartak ki s ezzel váltották meg magukat s a város romjait.
Pavia alól a magyarok tovább északnyugatnak, az Alpesek felé vevék útjukat, hogy valószínűleg a nagy-szentbernhardhegyi hágón átkelve, Felső-Burgundiába jussanak, melynek királya, az olasz trónpretendens, II. Rudolf, volt Berengárnak legveszedelmesebb vetélytársa. E szándékuktól nem térítette el őket ama tény sem, hogy szövetségesüket, I. Berengárt, 924. április 7-én Veronában az orgyilkos Flambert megölte.
Az Alpesek nyugati kijáratánál Rudolf, és Alsó-Burgundia királya, Hugó, tekintélyes sereggel útját állják a magyar hadnak, amelyet egy szűk völgykatlanban körül is fognak. De a bátor csapat nem veszti el a fejét, merész elszántsággal nem hátra, hanem előrefelé tör magának utat és rohanó szélvész gyanánt a Rhone folyón átkelve és a burgundiak által utól nem érve, Dél-Franciaországban, a Lyoni-öböl tájékán, Nimes és Toulouse vidékén teremnek. Itt, a pyrenäi hegység alján újabb veszedelem éri őket. A szokatlan éghajlat és táplálkozás folytán vérhas támad közöttük, amelynek legnagyobb részük áldozatul esik. Csak kevésnek sikerült az Alpesek tengermenti részén át lombard földre jutni s innen 925 folyamán Magyarországba visszatérni. Lehet, hogy a sereg egy része nem is vett részt a burgundi portyázásban, hanem még egy ideig Olaszországban maradt s miután jól megszedte magát, bántatlanul tért vissza hazájába.