Az Árpádok uralkodásának vége felé a mai Debreczen város akkor jóval kisebb, de nem kevésbé gazdag határán három férfiú osztozkodott: Rofoyn, Péter és Dózsa. Előkelő emberek voltak tagadhatlanul, legalább is mikor közelebbről megismerkedünk velök, már Rofoyn és Dózsa az ország főnemesei, zászlós urai között foglalnak helyet, de úgy látszik nem tartoztak a környék ősi, tősgyökeres birtokosai közé. Hogy tulajdonképen honnan jöttek, miféle ősöktől, melyik nemzetségből származtak, hogy és mikor lettek Debreczen földes urai? arról az oklevelek mélységesen hallgatnak, sőt - bár rokonságuk kétségtelen - még azt sem tudjuk, hogy egymással milyen közelebbi vérségben állottak? Rofoyn a Miklós, Dózsa az András comes fia, Péternek atyját sem ismerjük, de bizonyos dolog, hogy része volt Debreczenben s egykori földes uraságának emlékezetét mai napig is őrzi a hírneves "Péterfia utcza".
Az a föltevés, mintha a Káta nemzetségből származtak volna, merőben alaptalan. Úgy az ismeretes birtokviszonyok, valamint a heraldikai és genealogiai bizonyítékok kizárják ezt az összeköttetést, melynek egyetlen argumentumát puszta névazonosság képezi. Az is bizonyos, hogy Debreczen környékén minden jószáguk újabb szerzemény, s nincs egy talpalatnyi nemzetségi osztályból fenmaradt ősi birtokuk. A Guthkeledek, Hunt Pázmánok, Csanádok, Káták, Gyovádiak, Kállai Ubulfiak uralkodnak itt, kiknek jószágai minden oldalról körülveszik s elég szűk határok közé szorítják Debreczent. … Minden körülmény arra mutat, hogy Debreczen földes urai … új emberek ezen a vidéken, legfeljebb is atyjuk telepedhetett oda s nagyon valószinű, hogy a tatárjárás után V. István vagy Kun László adománya folytán került kezökre Debreczen, és lett királyi birtokból magán tulajdonná.
Az említett Rofoyn azonban már tetemesen gyarapította annak tartományát, örököse Dózsa pedig I. Károly idejében hatalmas uradalom központjává tette Debreczent, megvetvén alapját a város emelkedésének, jövendő nagyságának…. Élemedett ember létére az ellenkirályok között folyó véres pártharczokban nem igen vett már részt, annál nagyobb buzgalommal csatlakozott azonban Róbert Károlyhoz rokona és fogadott fia Dózsa mester, a kit Rofoyn nem csak tekintélyével, befolyásával támogatott, hanem - maga gyermektelen lévén - hogy a világban való előmenetelét még jobban megkönnyítse, szerzett javait 1311-ben a király beleegyezése mellett (mert különben azok visszaestek volna a koronára) örökjoggal neki adományozta.
A bán halála után Dózsa mester Gaborjánmonostora, Keresztur, Thepa, Derecske, Szentpéterszege, Mocs és Torna birtokokat örökölte, noha ebben az időben már magának is tekintélyes jószágai voltak Debreczen környékén. Tudjuk a többek között, hogy Zám helységet már 1297-ben megvásárolta a Káta nemzetségből származó Gog fiaitól, mely monostorával és jövedelmező vámjaival az akkori Szabolcs vármegye területén, különben Debreczen szomszédságában a Hortobágy folyó mellett feküdt.* Hasonlóképen Debreczennel vala határos azon Elep nevezetű birtok, melyet 1307. tavaszán Károly versenytársa Ottó király adományozott neki…
Mikor Dózsa mester a Rofoyn-féle örökség birtokába lépett, jószágainak természetes központja Debreczen lett, melyen most már csupán Péter fia Jakabbal kellett osztozkodnia. … Dózsa Róbert Károly gyakran ingadozó trónjának csakhamar egyik leghatalmasabb oszlopa lett, s hadban és békében agyaránt kiváló érdemeket szerzett magának. Bőségesen nyilt erre alkalma, mert Károlyt - jóllehet már két ízben is megkoronáztatott, s az országrendek (hogy valahára véget vessenek a temérdek vérbe került polgárháborúnak) törvényes uruknak ismerték el, - némely elégületlenek még mindig rossz szemekkel nézték sz. István örökében, s nem szüntek meg botránkoztatni híveit, élükön Csák Mátéval, a ki úgy viselkedett, mint ha Magyarország koronás királyának létezéséről tudomással se birna. Pedig 1310. augusztus 27-én a László erdélyi vajdától hosszas alkudozások után kiváltott* sz. koronát is fejére tétette már Károly, de Csák Máté a koronázási ünnepélyektől távol tartván magát, cselekedeteivel országszerte nyilván hirdeté, hogy most sem ismeri őt el felkent királyának. Ezután a pápai követ kérése, fényes igéretei, fenyegetőzése daczára hovatovább nagyobb vakmerőségekre vetemedett, s rabló csapatjaival Budáig portyázott, nem csekély rémületbe ejtvén a családjával történetesen ott időző királyt. Végre ennek is elfogyott a türelme, s látván, hogy megátalkodott ellenséggel van dolga, a kivel szép szerével nem lehet boldogulni, az 1311. év nyarán hatalmas sereget gyűjtve, az ország báróival együtt elindult, hogy megfenyítse a vakmerő embert. Zászlajához csatlakozott Dózsa mester is, mint a királyi sereg egyik vezére, s bár e hadjáratról részletes tudósításaink nincsenek, bizonyos dolog, hogy a király fegyvereivel jó szerencse járt, a lázadók - úgy látszik nagyobb ütközet nélkül - szétszórattak, Dózsa pedig hasznos szolgálataiért 1311. sept. 26-án a királyi nyergestartók birtokát Path földet Pest vármegyében kapta adományba.
Tudomásunk szerint ettől az időtől kezdődik Debreczeni Dózsa fontosabb szereplése. A király saját szemeivel győződhetett meg vitézsége, hadra termettsége felől, és fölismervén benne a jövendő emberét, eddig tanusított hűségét is méltányolván, siet őt még jobban lekötelezni magának, s 1311. november 8-án a Kékálló folyó mellett fekvő Szent-Miklós, Szent-Lőrincz és Füzestelek nevű földeket, ugyanazon a napon kelt oklevele által Fegyverneket, Sumát és Zuzát ajándékozza neki.
…Most azonban még abban az országrészben, melynek egyik leghatalmasabb földesura Debreczeni Dózsa volt, a viszonyokhoz képest elég rend és béke uralkodott. A Borsa nemzetség vitéz, de állhatatlan sarjainak nagyravágyása - legalább egyidőre - úgy látszik betelt. Volt vagyonuk, méltóságuk, tekintélyük; Kopasz nádor és Beke a királyné tárnokmestere újabb meg újabb jeleiben részesültek a kitüntető fejedelmi kegynek s jól megerősített váraikból - Adorján, Kőrösszeg, Sólyomkő - féken tartották a pártütésre mindig kész kisebb nemességet, melynek a rablás és ragadozás hosszú idő óta megszokott foglalkozása, éltető eleme volt. A király tehát erről az oldalról nyugodt lehetett s figyelme másfelé irányult. Sáros vára ellen vezette most seregét, hol a nemrég elhalt Omode nádor fiai kitűzték a lázadás zászlóját s az egyházi átok alá vetett Csák Mátétól segíttetve, megingatták felső Magyarországon Károly hatalmát. Nem nagy számú, de válogatott vitézekből álló seregében ott találjuk Dózsa mestert is. - A királynak kedvezett a szerencse s 1312. június 15-én a híres rozgonyi ütközetben a felkelők hadai szétszórattak, és a vezérek, közöttük Debreczeni Dózsa, - támogattatva mindenütt a szepesi szászoktól - a pártütők erősségeit rendre kiostromolták, megszilárdítván azon a vidéken Károly uralmát.
A rozgonyi győzelemnek kétségtelenűl fontos következményei voltak, főleg miután Károly tapintatos eljárásával a közhangulatot is kedvezőbbé tudta tenni személye iránt. A hűtlenek közül sokan meghódoltak már s Csák Máté hatalma naponként szűkebb térre szorult. A megtért Omodefiak példáját számosan követték, kikkel szemben a király kegyelme kifogyhatatlannak mutatkozott. De régi ellenségei helyébe csakhamar újak támadtak. Az ország birtokügyeinek rendezésével, a jogtalanul elfoglalt jószágok visszaadatásával, mint mondani szokták, darázsfészekbe nyult, s a ragadozó hatalmasokat maga ellen zúdította. Az elégületlenek Kopasz nádorban találtak vezérükre, ki nemzetsége tagjaival - valószinűleg mert az ő érdekeiket is sértették a király szándékai - zászlót emelt ellene, a lázadás bevallott czélja az lévén, hogy a halicsi fejedelmet ültetik szent István trónjára.
A mozgalom a Tisza vidékén s az erdélyi részekben már veszedelmes arányokat öltött, mikor a király Debreczeni Dózsát bizta meg a lázadás elnyomásával. Alkalmasabb embert erre a feladatra alig is találhatott volna nálánál. Ott lakott a lázadás központján, s noha még közhivatalt idáig nem igen viselt, úgy látszik egyedül az ő személyes tekintélyével lehetett ellensúlyozni a Tamásfiak kiterjedt hatalmát. Ennek tulajdonítható, hogy mikor fegyverbe szólította a királypárti nemességet, Bihar, Szatmár és Szabolcs vármegyék előkelő nemzetségei inkább az ő, mint a Kopasz zászlójához csatlakoztak, pedig a nádor boszújától lehetett okuk tartani.
…Dózsa mester tehát sereget gyűjtve, Debreczen mellett szállott táborba, és készen várta a pártütők támadását. Úgy látszik nem akart abban első lenni, s nem örömest mozdult el birtoka mellől, hol családja is tartózkodott s mely az ellenség győzelme esetén bizonyosan végpusztulásra jut. Meggyőződésem szerint első sorban is ez a körülmény befolyásolta magatartását s azért várta be a míg Kopasz hadai Debreczen alá érkeztek és nem félelemből vagy tulságos óvatosságból késlekedett. Nem csupán a király érdekeit, de saját tűzhelyét, háza népét is védelmezte, mert vára nem volt, hol családját biztonságba helyezhette volna. Nem merte tehát magukra hagyni kiskorú gyermekeit, de úgy látszik még arra is számított (még pedig helyesen), hogy debreczeni hű jobbágyai szükség esetén segítségére lesznek, a mi természetesen meg nem történhetik, ha ő megy a pártütők elibe.
Bevárta tehát nyugodtan, míg Kopasz hadai Debreczen alá érkeztek, s ekkor Kenéz valkai várnagy támadásával megnyitotta az ütközetet. Kezdetben a lázadók voltak előnyben, de csakhamar fordult a hadi szerencse s Dózsa teljes diadalt aratott felettük. A debreczeniek is jó szolgálatokat tettek ez alkalommal a királyi hadaknak, fedezték a tábort s kétségtelenűl részük volt a győzelem kivívásában, mint ezt a város szabadalomleveléből alaposan következtethetjük. Kopasz életben maradt társaival menekült a csatatérről s Adorján várába zárkózott.
Nemsokára a király is megjelent a falak alatt - mert a debreczeni győzelem hírére Biharba érkezett, - de mielőtt az ostromló sereg megvehette volna az erősséget, Kopasz titkon menekült, és Sólyomkő várában készült a védelemre. Itt azonban utolérte végzete s mikor látta, hogy nincs egyéb választása hátra, mint vagy éhen veszni, vagy kegyelemre megadni magát, az utolsót választotta és Károly parancsára kivégeztetett. Dózsa pedig diadallal hordozván körül a király zászlaját, várakat, megyéket és városokat hódoltatott ura hűségére s mint Károly maga elismeri, amaz országrész megmaradása neki köszönhető.
A debreczeni győzelem - melynek idejét pontosan meg nem határozhatjuk, csak az bizonyos, hogy az 1317-ik év tavaszán történt - Dózsa szerencséjét tökéletesen megalapította. Gondolhatjuk, hogy a gazdag hadi zsákmányon kívül - melyből zászlókat, fegyvereket, paripákat, foglyokat bőségesen juttatott a királynak - fontosabb következésekkel is járt az reá nézve. Ennek előtte is kedvelte őt Károly, s komája, egyik gyermekének keresztatyja volt, most azonban nagy mértékben éreztette vele kegyelmességét, háláját. Legelső jele volt annak, hogy Bihar és Szabolcs vármegyék főispánjává tette s egyszersmind öt vármegye területére szóló birói hatalommal ruházta őt fel. Kötelessége ez országrész zavarteljes birtokügyeinek rendezése volt. Mint a fenmaradt oklevelek bizonyítják, szorgalmatosan járt el fontos tisztében és az igazságszolgáltatás terén ép oly hasznos szolgálatokat tett urának mint a csatatéren. De Károly sem fukarkodott az elismerésben, s úgy látszik a debreczeni ütközet után ajándékozta hű emberének a mai Hajdú-Böszörményt, már akkor is népes, vásáros községet, a következő 1318-ik év folyamán pedig kinevezte őt erdélyi vajdának.
Ez újabb kitüntetésre, melylyel Dózsa alig egy esztendő leforgása alatt egyszerű nemesből az ország legfőbb zászlós urai közé emelkedett, a Moys néhai nádor fia által támasztott erdélyi zendülés szolgáltatott alkalmat. Míg ugyanis Károly Kopasz leveretése után a dunai részekbe vezetvén seregét Komárom várát szállotta meg, s a felkelők ellen szerencsésen harczolva egyik erősségüket a másik után foglalta vissza: addig némely pártos urak a debreczeni ütközetből Erdélybe menekülve László vajda fiaival együtt nevezett Moys vezérlete alatt zászlót emelve, tűzzel-vassal pusztították hű alattvalóinak jószágait, s a lázadás már-már kialvó szikráját új lángra lobbantották. A király Debreczeni Dózsát küldte ellenök, s hogy annál nagyobb tekintélylyel és hatalommal léphessen föl amaz országrészben, megtette őt egyszersmind erdélyi vajdának. Dózsa tehát sereget gyűjtve, az 1318-ik év nyarán hirtelen közöttük termett, s véres ütközetben legyőzvén Moys fiát, Erdélyben a nyugalmat és rendet - már a mennyire rövid idő alatt lehetett - helyre állította. Az év végén már ide haza, Debreczenben találjuk ismét; most is mint a Kopaszon nyert diadal után különféle hadi zsákmányokkal kedveskedik urának, a ki, mikor a harczi lárma kissé csillapult, megemlékezik hasznos szolgálatairól s igazán fejedelmi bőkezűséggel jutalmazza érdemes vezérét.
Ezután már valamivel nyugalmasabb idők következtek. A pártütők hatalma végkép megtört és Károly minden igyekezetét a viszonyok rendezésére, az ország rég óta nélkülözött belső békességének teljes helyreállítására fordította. Az utókor hálájára méltó azon férfiak sorában, a kik vele nehéz feladatát megosztották, a történetíró Debreczeni Dózsát a legelsők között fogja fölemlíteni. Az öt vármegye területén addig gyakorolt királybirói tisztét erdélyi vajdasága alatt is megtartotta s a kornak fönmaradt emlékei a közjót előmozdító munkásságáról élénk tanubizonyságot tesznek. Hol itt, hol amott, de leggyakrabban kedvelt lakóhelyén Debreczenben - mely amaz országrésznek különben is természetes központja volt - maga körül gyüjtötte az igazságot kereső, ügyes-bajos nemeseket s törvényt látván felettük, kiegyeztette a zenebonáskodó szomszédokat, megvédelmezte a gyengébbeket a hatalmasok erőszakoskodásai ellen, visszaadta a pártharczok idején elfoglalt jószágokat jogos tulajdonosaiknak, fentartotta a személy- és vagyonbiztonságot, szegénynek, gazdagnak egyenlő mértékkel mérte az igazságot, s még a hosszas harczok alatt lakatlanná vált földek benépesítésére is volt gondja. Szóval az ország belső békéjének, az állami és társadalmi rendnek megszilárdítása körül annyi érdemet szerzett magának, hogy vajdasága harmadik esztendejének beteltével az 1321-ik év végén nádorrá tette őt a király s ezzel - úgy látszik még elég fiatalon - de mindenesetre igen rövid idő alatt - elérte azt a polcot, melynél magasabbra már nem is emelkedhetett volna.