Sopron vármegye Ausztria felőli határszélén, tájképi szépségekben bovelkedő erdős vidéken, magas hegyháton fekszik Lánzsér vára. Nemcsak a lábánál elterülő kisközség fölött, hanem az egész környéken uralkodik. Temérdek öregtornya már omladozik és tetején fák, bokrok vertek gyökeret, de azért ma is tiszteletre gerjeszt méreteivel.

Ez volt a lánzséri vár magva s bizonyosan legrégibb része is. Alaprajza szabálytalan hajlott oldalú háromszög; vastag faltömegei mellett belvilága aránytalanul kicsi. Az ormótlan donjonhoz kis, négyszögű udvart körülzáró várépület csatlakozik. Benne még felismerhető a kápolna, a lovagterem, sot a konyha is. A helyiségek csekély száma, méretei, szabálytalan alakja, a falak vastagsága mind a magas kort mutatják, habár a boltozatok megmaradt töredékei, ajtók, ablakok faragott részletei részben már a XIV., sőt a XV. századra vallanak. Ha a későbbi toldásoktól eltekintünk, a belső vár egészben megfelel a tatárjárás előtti kornak e talán helyes nyomon járunk, ha építését az ősi Szák nemzetségből eredt Bárcz fia, Miklósnak tulajdonítjuk, aki, mint II. Endre kísérője, a Szentföldön, a pogányok elleni harcokban ismerte meg a francia lovagok által a jeruzsálemi királyság oltalmára emelt nagyszerű várakat. Miklós úr a palesztinai kalandból megtérve, öt évig viselte a nádorságot s a legvagyonosabb főurak közé tartozott, módjában volt tehát birtokai központján várat emeltetni. Ám a vár nem sokkal később a királyra szállott, mivel a nádor fia, Herránt mester 1250 körül fiutód nélkül húnyt el. A fontos határvédő erősséget egy ideig királyi várnagyok gondozták, mígnem az uralkodó 1263-ban a már rég megszűnt és Sopronba beolvadt Locsmán vármegyével együtt Aba nembeli Lőrinc főasztalnokmesternek adta. Ennek utódai, az Athinayak 150 évig háborítatlanul ültek benne, miután a vár birtokában Róbert Károly király is megerősítette őket.

A XV. század végén elfogytak Lőrinc úr utódjai. Zsigmond, az utolsó Athinay, hogy birtokai és kedvelt vára ne szálljanak a kincstárra, átadta azokat Garay Miklós nádornak. Már ekkor a birtokokban házasság révén Vilmos fraknói grófnak is volt valami része s ez a garázda ember, annak dacára, hogy Garay az ő örökrészeért megfizetett, zálogba adta a várat Albert osztrák hercegnek. Ettől III. Frigyeshez került és így Lánzsér, bár jog szerint a Garayaké s birtokában őket Mátyás király 1464-ben megerősítette, valóságban osztrák kézen volt.

Garay Jób magtalan elhúnytával Mátyás az osztrák Grafenecker Ulriknak adta. Ettől a XVI. század elején Weisspriach Zsigmond, egy 1466-ban honosított karinthiai nemes, soproni főispán szerezte meg. Utódától 1553-ban Oláh Miklós prímás megvásárolta, hogy 1561-ben nőtestvére, Orsolya fiának, Császár Miklósnak ajándékozza. Innen kezdve Lándzsér kétszer szerepelt hozomány gyanánt. Előbb Császár Orsolya vitte Dersffy Ferencnek, aztán ennek lánya, ugyancsak Orsolya, második házasságában (1612) Esterházy Miklósnak, ki nősülésével megvetette alapját családja rengeteg vagyonának.

A hatalmas nádor nagyon megkedvelte az erős várat, amely ha lakásnak nem is, de háborúbeli menedékhelynek igen alkalmas volt. O csinált a középkoriasan szűk, nagyobb őrség befogadására elégtelen Lánzsérból a kor igényeinek megfelelő erődítményt. Falak és árkok egész rendszerével vette körül, különös súlyt fektetve a fontos nyugati oldal megerősítésére.

A kiépítés után a szűk belső térségen kívül nem kevesebb, mint öt udvara volt a várnak, telve laktanyákkal és raktárakkal. Hat egymás után következő kapun át lehetett a belső várba eljutni; valamennyit vízárkok és tornyok védelmezték. A költségek nem vesztek kárba. Bethlen Gábor támadásai alkalmával Lánzsér mentette meg a nádor kincseit, amint azt végrendeletében is feljegyezte.

1707-ben nagy szerencsétlenség érte Lánzsér várát: a puskaporos torony felrobbant, sok épület rombadolt és maga alá temette az őrség egy részét is. A hercegi család még ekkor helyreállította, de mikor 1772-ben véletlenül támadt tűz az összes tetőket elhamvasztotta, már nem. Azóta a középkori várépítés ez érdekes emléke regényes romhalmaz maradt.