A Káta-nemzetség ősi története elég hiányos. Több a feltevés benne, mint a bizonyíték. A nemzetség neve sem maradt fenn helyesen. Alighanem eltűnt a név első része, mely a személyt jelentette, s csak a második része maradt fenn, mely a letelepedést jelezte.
Tudjuk ugyanis, hogy a kata szó besenyő szó; jelentése annyi, mint a magyar -háza, -vára. A török kataj szó=vár, a besenyő kat szó=ház; gata, kata=vár. Ezt a kérdést Hunfalvy Pál, Tagányi Károly és újabban Németh Gyula teljesen tisztázták.
Bíborban született Konstantinos görög császár néhány ilyen besenyő vár vagy ház nevét fel is jegyezte a Dnjeper mellől: Salma-kata, Saka-kata, Gian-kata=Szalma-vára, Száka-vára, Gyan-vára. Ezek eredetileg római őrhelyek (castrumok) voltak, a besenyő urak csak beleköltöztek azokba s elnevezték saját nevükről. Egészen biztos, hogy a mi hajdani Káta nevű helységeinket is a tulajdonosairól nevezték el. Erre mutatnak a régi (már eltűnt) községnevek: Lőrinc-káta, Cseke-káta, Szentmárton-, Szenttamás-káta, utóbbiak már egyházuk védőszentjéről neveztettek el.
A Káta név egymagában nem volt helységnév, ahhoz hozzátartozott egy tulajdonnév is. Valószínűleg, amikor a besenyők betelepedtek Szent István idejében (Hartwic írja, hogy 60 előkelő besenyő férfiú jött be társzekerekkel és nagy kísérettel), ezek hozták be magukkal régi hazájukból a Káta (-háza) elnevezést. Ebből két dolog következik. Az egyik az, hogy a Káta nevű községek besenyő urak települései lehettek, a másik pedig az, hogy az a nemzetség, mely a tulajdonosa nevét elvesztett -házáról, Kátá-ról írta magát, szintén besenyő volt, de eredetileg nem hívták Kátának, hanem előttünk ismeretlen néven nevezték, s csak amikor a közhasználatban lekopott nevének első része (Saka, Salma, Gyan vagy más hasonló név), nevezték kurtán-furcsán Kátának. Az Árpádház idejéből egyetlen, talán nem is hibátlan adatot kivéve, nem ismerünk Kata személynevű férfit. Nem ismerjük a nemzetségnek nevét adó ősapát sem. Abból a tényből, hogy nagyszámú okirati anyagból nem maradt fel Kata nevű birtokos nemes ember neve (egy nyúlszigeti szolgáló emberét kivéve), arra következtetünk, hogy ilyen név talán nem is létezett s a későbbi oklevelek elnevezése, a «de genere Kata» nem a Kata nevű őstől való leszármazást, hanem egy ismeretlen ős települési helyéből való eredetet jelentett (a Kátá-ról valók nemzetsége), s így elmaradván előle a tulajdonképpeni személynév: az ősapa neve, csak pontatlanul jelöli a leszármazást s maga a név személy helyett a község nevét adja rontott közbeszédben, mely az okiratokba is belecsúszott. Ebben az időben ugyanis a legtöbb községnév az első települő birtokos nevétől eredvén, a közhasználatban – kivált ha nem magyar, hanem mint itt is, idegen, besenyő névről volt szó – abban a hitben, hogy a Kata szó is a személy nevét jelenti, az ott letelepülteket, akik ki tudja, milyen nehezen kiejthető besenyő nevet viseltek, könnyebbség okáért nevezték Káta nemzetségbelieknek. Hasonló példa van erre elég, különösen ha kihal az a generáció, mely még értette a régi nyelvet és az újonnan felnövő nemzedék egyszerűsíti a szóhasználatban a kettős nevet, s csak inkább a rövidebb és könnyebben kiejthetőt tartja meg. Bárhogy is legyen a dolog, a Káta nemzetség ősi neve elveszett és helyesen nem «de genere Kata», hanem «de genere de Kata», vagyis a «Káta-iak nemzetsége» s nem «Káta nemzetség».
A Kátaiak nemzetségéből származott családok valószínűleg mind kihaltak, legalább is azok, amelyekről tudjuk biztosan, hogy e nemzetségből származtak. A Zámmonostori, Ősi, Lázári ágak, valamint a Csaholyi ágazat is kihalt. De a Vasváry-, Lázári-, Csarnavodai- és Surányi-családok sem élnek már. Kihalt a Dengelegi Pongrácz-család is, melynek címeréből következtetjük csupán, hogy ehhez a nemzetséghez tartozott.
Bennünket ezúttal csak a nemzetségnek ú. n. Csaholyi-ága érdekel s a belőle kisarjadt Csaholy-monostori Csaholyi-család.-----TURUL 1939 3/4: Az utolsó Csaholyiak.